Árnyékolás: redőnytörténelem

Mióta az ember „feltalálta” az ablakot és az ablaküveget, az árnyékolás igénye is felmerült benne. Fontos volt, hogy szabályozza az otthonába bejutó napfény és meleg mennyiségét – fűtési szezonban pedig korlátozza a meleg kijutását.

Kezdetben egyszerű fatáblákat, spalettákat szereltek az ablakokra, ezeket később a zsalugáterek váltották fel, amelyek még a 20. században is parasztházak, kúriák, vidéki kastélyok ablakainak elmaradhatatlan árnyékoló és díszítő szerkezetei voltak. A zsalugáter lamellái többnyire billenthetőek, ezzel lehet szabályozni a fény mennyiségét, az árnyékoló hatást.

A ma ismert gördülő rendszerű redőny Németországból indult világhódító útjára: a 19. század második felében egy német asztalos készített először fából hengerre gördülő, sínben futó redőnyt. A második világháború után azonban visszaesett a kereslet, megfelelő alapanyag sem volt már hozzá, így a redőny egy időre kiment a divatból. Ekkor az árnyékolás olcsóbb, könnyebben hozzáférhető módját keresték.

A magyarországi igények a hetvenes években, a lakásépítések számának emelkedésével nőttek meg ismét, és nagyon sok helyen eleve redőnyszekrénnyel és redőnnyel ellátott ablakokat forgalmaztak. A nyolcvanas években az ipar átállt a műanyag redőnylécek gyártása, ami új távlatokat nyitott meg: ezekkel a vékonyabb lécekkel külső tokos változatban, utólag is lehetett redőnyt szerelni az ablakokra.

A redőnyök fejlesztésében továbbra is a német ipar járt az élen: ők vezették be a piacra a ma legkorszerűbbnek számító alumíniumredőnyt. Ezek a redőnyök már megosztás nélkül fednek le szélesebb felületeket, szilárdságuk miatt a behatolás ellen is védelmet nyújtanak, működésük pedig motorizálható, így vezérelhetőek és automatizálhatók is.