A redőny reneszánsza

A redőny látványa egy-egy lakótelepen végigpillantva ma már természetesnek tűnik, de ezek mind utólag kerültek fel a nyílászárókra.

A 60-as, 70-es években, amikor nagy tömegben épültek a lakótelepek, a panellakások tervezésekor a fő szempont a mennyiségen és az áron volt: ott spóroltak, ahol csak lehetett. És bár a 20. század elején hazánkban még nagy hagyománya volt a redőnynek, a szovjet mintára készült panellakások már ilyen külső árnyékolók nélkül készültek. Pedig ha valahol, akkor a lakótelepi lakások esetében különösen indokolt a redőny, hiszen az egymással szoros közelségben épült házsorok esetében több tucatnyi lakás ablakán pillanthat be bárki, aki kinéz a saját ablakán – nehéz megőrizni az otthon intimitását.

Az erős nyári napfény, és a kíváncsi tekintetek kizárásának igénye persze azonnal felmerült, de akkoriban a külső tokos redőnyök tokja a vastag redőnylécek miatt még túlságosan nagy volt, panelházak esetén ezért gyakorlatilag használhatatlan volt. Jobb híján maradt a sötétítő függöny és a reluxa… A nyolcvanas években azonban az ipar átállt a műanyag redőnylécek gyártására, ami új távlatokat nyitott meg: a vékonyabb lécekhez jóval kisebb külső tok társult, így már utólag is lehetett redőnyt szerelni az ablakokra.

A redőnyök lakótelepi szaporodásának az is oka, hogy egyre drágább az otthonunk fűtése, a redőny pedig – különösen a jól záró alumíniumredőny – remek hőszigetelő: a vizsgálatok szerint az aluredőnnyel védett otthonokban akár 30 százalékkal is csökkenhet a fűtésszámla. A nyári kánikulában árnyékolóként használva pedig jelentősen csökkenti lakóterünk hőmérsékletét.